Oldsmobile Toronado 1966

"A tornádó pusztító erejű forgószélben megnyilvánuló meterológiai jelenség. Jellemzője, hogy a hevesen örvénylő légoszlop a viharfelhőből indul ki, és a földfelszínnel érintkezik."

Pontosan így szerette volna a General Motors Divíziója felkavarni a port az amerikai autógyártás unos -untalan bejárt útjain.

Olyasvalamire merészkedtek, amire a második Világháború óta Észak Amerikában senki...egy első kerék meghajtásos luxuskupé megalkotására.

Cord 812

Erret L. Cord volt az aki még 1929-ben bemutatta a róla elnevezett Cord márkát, melyek a luxus és extravagáns megoldásokkal volt teletűzdelve, sajnos azonban 1938-ban csődöt kellett mondjon, hiába a remek autók,  erős motorok és csodálatos formatervek.

Később- 1947-ben-  a Fraiser- Fraiser is próbálkozott  fonthajtásos modellel de valószínűleg a kis cég nem tudta a magasabb előállítási költségeket vinni.

Az Oldsmobile az ötvenes években a General Motors titkos kis feljesztő laborjának számított, ők mutatták be 1938-ban az első teljesen automata működésű váltót, és Lansingben, az Oldsmobile főhadiszállásán fejlesztették ki a "gyári Hot Rod " becenevű Rocket -és Cadillac magas sűrítési arányú V8-as motorjait is.

John Beltz-akiről már olvashattak a blogon- akkor került Lansingbe,egy kompakt autón dolgozott éppen csapatával a Buick/Pontiac/Olsdmobile márkáknak, és feltétlenül szerette volna hogyha 

  

Baldvin Motion-

Az, hogy a hot rodderek közül sokan a hadseregben ismerkedtek meg a technika rejtelmeivel már többször említettük érintőlegesen- ezúttal kicsit más a helyzet, ugyanis Joel Rosen némi késéssel, a hatvanas években kezdett foglalkozni a motor tuningal.

Neki köszönhetjük ugyanis, hogy a Baldwin Motion Chevroleket a mai napig csettintve emlegetik az amerikai autó rajongók keménymagja.

Ez legfőképpen annak is köszönhető, hogy a legvadabb autókkal állt elő rendre- hihetetlen átalakítások, dekorok, hengerűrtartalom...

...és persze lóerő...rengeteg lóerő...

Az 1939-ben, Brooklynban született Joel nem származott tehetős családból, inkább mondhatnánk szerény anyagiakkal rendelkezőnek Rosenéket, de persze, mint akkoriban ez nem volt túl nagy meglepetés,  az évek alatt összespóroltak Joel számára egy 55-ös Oldsmobile-ra amikor az ifjú tuner elvégezte a Madison High Schoolt.

Ezzel aztán meg is kezdődött a szinte sorsszerű történés: a már másik cikkünkben is témaként szerepelő Rocket motoros Olds szinte könyörgött azért, hogy módosítsák és versenyezzenek vele.

Rosen sem tudott ellenállni- azonnal elkezdte módosítani a kocsit, és a környéken versenyezni -igen sikeresen...

Közben elkezdte a Brooklyn College-t , ám valószínűleg szülei nagy bánatára inkább váltott, és 1957-ben csatlakozott a Légierőhöz ahol teherszállítógépek dugattyús motorjaival foglalkozott. Az ott szerzett tudásával kereste meg aztán az első heti 10 dolláros fizetését is- ami akkor sem volt túl sok- a brooklyn-i műhely tulajdonos Lanny Rheinishnél.

Lanny egy benzinbefecskendezős Corvette-t hajtott, ezért Joel is beszerzett egy 1958-ast, amivel tovább versenyzett.

A nyitott kocsival aztán nem sokkal később csúnya balesetet is szenvedett, megpördült a levegőben- bukókeret nem lévén elég meleg volt a helyzet, de szerencséjére pont előtte kicserélte a sima két pontos öveket repülőgépből származó többpontosokra- így haja szála sem görbült.

Ford Torino "Projekt Talladega"

Amikor a jó ízlés találkozik a szakértelemmel, majd hozzá jön az anyagi háttér akkor bizony ilyen autók jöhetnek létre,  mint George Potees Ford Torino Talladegája, melyet a Rad Rides csapata épített fel.

Troy Trepanier nevével először valamikor a kilencvenes évek elején találkoztam: büszkén feszített akkori- elsők közötti- építése mellett, ami egy Pro Box névre hallgató 60-as Chevrolet volt. Még csak 23-24 éves lehetett, de már megfelelt hogy több címlapra is felkerülhessen kocsijával.

Az akkori ízlésnek megfelelően pasztell zöld, szürke tweed kárpitozással, de komplett épített alvázzal és remek finiseléssel.

Ha pontosítok akkor még nem is volt annyira divat ez a stílus, inkább csak az évtized közepére erősödött meg- kijelenthetjük, hogy akkor nagyon is modern és iránymutató volt.

Troy akkor 23 volt ha jól emlékszem, mostanra igazán befutott és Rad Rides nevű cége világhírű lett, ismeretterjesztő csatornákon még külön sorozatot kapott, halmozza a legrangosabb autóépítő díjakat és kreációi egyszerű autóépítésből már művészi szintre emelkedtek.

George Potees abban a szerencsés helyzetben van, hogy egy körülbelül 200 darabos autógyűjtemény büszke tulajdonosa, és projektjeiben sem idő, sem pedig a ráfordított pénzösszeg nem játszik szerepet.

Így tehát minden összeállt, hogy a régi Nascar versenyautók szellemét modern köntösben továbbvivő "Project Talladega "  egy lélegzetelállító autó lehessen.

Az 1969-es  Talladega a Ford verseny homologizációs okokból legyártott modellje volt a sima Torinokhoz képest más orra, és további csak ezek számára elérhető változtatásokkal, feladata pedig a Moparos fiúk Daytonájának dolgának megnehezítése volt. Sajnos a gigászok harcitánca nem igazán jött össze különböző okoknál fogva, de a Talladega azóta is kívánatos minden benzinvérű számára akár egy ?????

Mindössze 750 darab készült belőle anno, így természetesen nem egye erdeti példányt vettek az alaphoz-pár Mr. Poteetnek ez sem okozott volna problémát- hanem egy Torino GT Fastbackot, mely egyébként nem messze leledzett a megrendelő Tennessee-i birtokától.

Teljesen új padlólemez, felfüggesztés, és integrált bukókeret

Annak idején  a Fordos Holman-Moody versenyistálló gondoskodott az átalakításokról mint például az előre tolt hűtőmaszkról, mely leváltotta a szélfogóként is funkcionáló eredetit- most Troy és csapata húzott még egyet a huszonegyre.

Az alap autó kimondottan jó bőrben volt, egyedül a taposólemezeket támadta erősen meg a rozsda, ám ez nem is játszott igazán szerepet, mert azt egyébként is szinte azonnal teljes egészében  kivágták.

 Egy komplett homokfújás volt soron, azután pedig egy stabil vázra szerelték a kocsit, mely egyúttal arról is gondoskodott, hogy a szétszedett karosszéria ne csavarodjon el. Itt már méréseket végeztek a motor, váltó és a hátsóhíd pontos helyzetéről is.

A hossznyúlványokat megrövidítették a tűzfal után, csakúgy mint a sárvédők elejét- ezzel akarták a "feleslegesen" hosszú túlnyúlást megszüntetni, mely a Torino -és más akkori amerikai autó sajátossága.

A lépés tudatos volt,hiszen a változtatások összességében az egész kocsi külsejét voltak hivatottak megváltoztatni, de úgy, hogy a legtöbbet ne is lehessen észrevenni első pillantásra.

Ezért lettek a sárvédőívek is karakteresebbre kidolgozva és a hátsó oldalablak alatti Coca Cola fazont kiadó ívnél és kapott a hátuljára egy integrált hátsószárnyat is ducktail stílusban.
A sárvédők két oldalt a hátsókerekek előtt kaptak mindkét oldalon két légbeömlőt is, melyek természetesen - ha már ennyi meló volt bennük- funkcionálnak is...

BILLET NOSE

Az eredetire megszólalásig hasonlító hűtőrácsot egyedileg maratták ki CNC technikával egy darab alutömbből. Itt nem álltak meg a csodálatos Jon Kaase féle 529-es (8.7 literes) BOSS motor is különleges kiegészítőket kapott, mint például a nosztalgikusabb hatás elérése érdekében a modern hengerenként befecskendező rendszert egy korabeli Hilborn típusú mechanikus injektor házába rejtették el úgy hogy egy deka kábelezés sem látszik. Ez egyébként igaz az egész motortérre is, aki esetleg már megpróbált ilyesmit, tudja, hogy mér önmagában nem egyszerű feladat.
A beltér tudatosan visszamutat a régi versenyautók stílusára, de a színekkel és anyagokkal mégis egy igazán szemrevaló belteret alakítottak ki, A 69-es szezonra a Fordhoz igazolt Richard Petty- Ó gyász!!- például tuti nem pisloghatott ilyen csinos műszerfalra. Itt még a vezetőülés is Mr. Poteet hátsójára lett szabva - mondjuk ez talán nem is csoda. A nyersesség azért tetten érhető, a fényezett kardán alagútból kinyúló váltókar és a pedálok mögött közvetlenül elhelyezkedő 

A Dick Flint Roadster

Sajnos, vagy inkább szerencsére időről időre az ismétlés hibájában kell esnem a blog írásakor.

Rex Burnett grafikája

Ez leginkább annak köszönhető, hogy a témák, melyeket felkapunk elég régiek és híresek ahhoz, hogy a legenda kifejezést használhassuk esetükben.

Azt hiszem, ez egy elég menő címlap...

Legyen az híres építő, vagy pedig egy csúcs melyet mondjuk évtizedekig nem tudtak megdönteni esetleg egy építés, mely manapság már a olyan mint egy rocksztár, sajnos be kell vallanom, hogy a legenda kifejezés használata szinte elkerülhetetlen  számomra.

Dick Flint kis piros 29-es roadstere is ilyen, legendás, méregdrága és átkozottul gyors.

Mr: Flint - aki a Glendale Sidewinders Club tagja volt, és a So-Cal Speedshopban dolgozott- elképzelése egy olyan autó volt,mely nem csak gyors volt, hanem jól is nézett ki, ezért Dean Bachelorhoz fordult segítségért a felépítésben.
Kívánsága az volt, hogy a kocsinak utcára és a versenypályára egyaránt alkalmasnak kellett lennie...
lefordítva: nem csak rohadtul kellett tudni döngetnie, hanem mindamellett jól is kellett kinéznie.

Bachelor ekkor már meglehetősen ismert névnek számított a szakmában, így biztosnak tűnt a megfelelő végeredmény.
 A cég mely a megbízást kapta Valley Customs volt San Fernandoban a harmadik név az építésben pedig Neil Emory.

 Akkoriban a késő negyvenes években pedig szinte mindenki a Los Angeles környékéről a sóstavakhoz vitte kocsiját megmérettetés céljából Dean célja is mindenképpen hasonló volt.

Dick Flint meglehetősen büszkén roadstere mellett.

Egy A modell módosított alvázának és egy 29-es roadstert használtak fel az építéshez, melynek hátsó traktusát Z alakban módosították, hogy a hátsóhíd mélyebben foglalhasson helyet a kocsiban.
Dick az autót félig készen, guruló alvázként szállította Bachelorhoz, aki folytatta annak felépítését, míg a tulaj a motort kezdte összerakni.

A karosszériát channelingnek vetették alá,/ erre hadd térjek ki pár szóban: az eljárás lényege, hogy a karosszéria hosszán adott mélységben kivágják, hogy az alváz ne a megszokott módon alatta fusson, hanem benne. Így egy alacsonyabb teljes magasság mellett egy jobb légellenállás és sportosabb dögösebb megjelenés is jelentkezik végeredményként. persze ennek hátulütői is vannak, mint például a jócskán megcsappant beltér, de aki a kényelem miatt tart magának hot rodot az egyébként is igen rossz úton jár./

A kárpitozás Floyd Tipton munkája

A legfontosabb kívánság az volt, hogy a kocsi orra egy a magas sebességek elérésére alkalmas frontmaszkot kapjon, ezért egy eredeti 29 vagy 32-es maszk eleve szóba sem jöhetett, hisz felépítésükben alkalmatlanok voltak.

Szoktuk volt mondani, hogy elég ha a jót észreveszed és meg tudod valósítani, - Dean és Dick is hasonlóan tett: Majdnem egészében lemásolták Bill Niekamp úgynevezett " Track Nose" maszkját, mely már nevében is sugallja miért is készült. A készítésekor 18 darab hegesztőpálcából építették fel a vázat, amire aztán kézzel formázták ki a végleges formát.

Versenytrimmben: minden felesleges dolog valamelyik kombi  belsejében hevert

Hogy mennyire komolyan gondolták ezt az autót, mi sem bizonyítja jobban,  mint hogy az egész alját belemezelték, hogy a menetszél még zavartalanabbul tudjon átsuhanni a roadster alatt és ne keltsen felesleges örvényeket. Tiszta Forma 1 technika. :)

Az orral, az ültetett szélvédővel és karosszériával egyébként meglehetősen modernnek számított akkoriban a kocsi,mégha ez mai szemmel már nem is tűnik fel. 

Mire a kocsi megérkezett El Mirage-ba a versenypályára, már egy komolyabb alsó Belly Pan burkolatot kapott, hogy igazán tudjon hasítani.
"Természetesen" a verseny alatt minden oda nem kellő alkatrészt leszereltek a kocsiról, mint például szélvédőt, fényszórókat, viszont "arra az esetre" kapott egy bukókeretet a biztonság jegyében.

Érdekes módon a motor teljesítményéről nem maradt fent adat

A kocsi hátul keresztlaprugós Ford merev hídon futott Halibrand Quick Change diffivel, melyet általában egy 3,78:1 áttételi aránnyal használtak.
 Elől egy 34-es  I beam- az I a híd profiljára utal- mely merev híd került beszerelésre, mely  úgynevezett Hairpinekkel csatlakozik hátul az alvázhoz. / Igen, kedves angolul tudók, ez hajcsatot jelent, és ebben az esetben is a formára utal./

A kocsi körben egy 40-es Ford hidraulikus fékjeit kapta, melyek tekintettel a donor nagyobb súlyára megfelelően gondoskodtak a negatív gyorsulásról. /legalábbis nagyjából./ A kormánymű egy Willys Knightből került a kocsiba. Az utastérbe egy Auburn műszerpanelje  került beépítésre, de Stewart Warner órákkal- kivéve a sebességmérőt ami az Auburn 100 mérföld/ óráig kalibrált darabja volt.

A HOP UP magazinnak kétszer is díszítette címlapját

A motor egy Eddie Meyer hengerfejes Flathead V8 melynek 9:1 -es sűrítése volt. A laposfejű 3 darab  Stromber 97-es karburátort, versenydugattyúkat, egy Winfield vezérműtengelyt és Johnson féle állítható szelepemelőket  kapott. A motor mögé  egy manuális 3 sebességes Lincoln váltó került.

Ezzel a felszereltséggel a kis piros kocsi 143,54 mérföld/ órát futott -228 km/ óra- ami akkoriban átkozottul gyorsnak számított.

A csinos külső, a jónevű cég mely építette és a jó versenyeredmények meghozták a gyümölcsüket, ezután szinte folyamatosan rotált a kocsi a kiállítások a címlapok és a versenypályák között.

Réztábla a tető alatt

1952  májusában a Hot Rod magazin  címlapjára is került, -érdekesség, hogy ez volt az a lapszám az újság történetében, mely először átlépte a félmilliós példányszámot.
 Dick 1961-ben aztán meghirdette kocsiját melyet Duane Kofoed  az LA Roadster club egyik alapítója vett meg 2500 dollárért. /ezért az összegért akkoriban egy vadonatúj Chevy-t is lehetett kapni.../

Hírnév ide vagy oda a második tulaj modernebb technikára cserélte az erőforrást: Az akkoriban is  hihetetlen népszerűségnek örvendő és ugye az évszám mutatja hogy meglehetősen friss fejlesztésű Chevrolet 283 ci-s / 4.6 literes/ nyolchengeresét építette be a  roadsterbe, mely előtte egy Corvette-ben szolgált rövid ideig.
Azért az új motor is kapott két négytorkú karburátort is, és Duane ezután meglehetősen sokáig használta az autót és járt vele kiállításokra is.
Az autó még mindig létezik, jó ideig ugyan mellőzte a rivaldafényt, de végül a megszállott autógyűjtő Don Orosco megmentette és tökéletesen restauráltatta a kocsit.
Visszaállították az alvázon is az évek során eszközölt változtatásokat is.
Évekig tartottak a munkálatok míg végre a kis piros roadster ismét megkaphatta az eredeti piros Federal Truck -tól  származó fényezését.

577.000

A kész kocsi a Grand National Roadster Show-n mutatták be, majd pedig  többek között a Pebble Beach Concourse-on ahol azonnal megnyerte a legjobb történelmi hot rod díját- melyet Dean Bachelorról neveztek el aki ezt az autót is építette.

A csomagtartóban csak a benzintank kapott helyet.

És most jön az egyik ismérve annak, hogy amellett, hogy ez egy szép, régi, gyors kis kocsi valójában mennyire is része az amerikai autózás - vagy konkrétabban hot rodozásnak.
2013 novemberében  licitre bocsájtották az RM aukciós házban  és a végösszeg, melyet a egy vásárlójelölt hajlandó volt kifizetni felülmúlt minden várakozást.
577.000 dollárnál állt meg a fakalapács, mellyel a kocsi minden idők második legdrágább hot rodjának büszke címét viselheti a kocsi! / Az elsőről is szót ejtünk majd... /

A KLÓN:


Vagy ez vagy semmi!

Él egy férfi a földön, aki évekig próbálta megtalálni az eredeti autót, mert fejébe vette, hogy fiatalkorának emlékeitől hajtva csak és kizárólag ez a kocsi jöhet szóba.

Joe Sievers -mert így hívják az urat- 30 éven keresztül nem tudott hozzájutni a kocsihoz, míg végül feladta, és eldöntötte, hogy épít egy tökéletes replikát belőle.

Sejthetjük, hogy innentől kezdve egy zavarba ejtően  hibátlan végeredmény jöhetett csak szóba, - 16 évet emésztett fel az építés (!) - és minden egyes alkatrész melyet felhasználtak pontosan megfelelt az akkori kocsink.

Joe szerint a legnehezebb a régi alkatrészek felhajtása volt, és persze a megfelelő rekonstrukció, mely által tényleg az utolsó csavarig megegyezik a két kocsi.

S hogy miért lehet, hogy mégsem egyformák?

Joe úgy döntött, hogy az eredeti Flathead motoros verziót veszi alapul amivel anno Dick vágtázott a El Mirage-ban.

Így aztán mégsem stimmel minden, legalábbis az eredeti kocsi mostani állapotához képest.

Mr. Sievert ez mégsem zavarja, hiszen amelyik kiállításon csak feltűnik, sorban aratja a sikereket, sőt még a Street  Rodder  címlapjára is felkerült, egy olyan beállítással, amely után érzete a régi 1952-es HRM borítónak.

A Kemény Melós

Azt hihetnénk, hogy a cikkeinkben felsorolt autókon kívül semmi sem mozgott az elmúlt 50 évben az Egyesült Államok útjain.
Kizárólag izomautók, hot rodok, gyorsulási versenyautók, pimpelt low riderek népesítették be a kontinens aszfaltcsíkjait.

Pedig nem így van, csak éppen a szürke hétköznapok dolgos munkásai talán kevesebb spiritusszal rendelkeznek, mint egy sikkes sportkupé.

minden gyártó komolyan vette a pick upok piacát, a harc itt sem volt kevésbé kiélezett, mint a többi kategóriában.

A Ford

mercury turnpike

http://bestcars.uol.com.br/ph2/293-mercury-turnpike-1.htm